A Championship Vinyl minden reggelét délutánját Top5 listák megalkotásával és lejtszászásával tette elviselhetőbbé jobbá. Vannak aztán olyan listák, amelyeket a zenecsatornák tematikus hétvégéken nyomnak, huszasával vagy negyvenesével előszedve többé vagy kevésbé játszott klipeket. Ezeket a listákat végig lehet izgulni; vajon mi lesz az első, a reklámok, a zöldkártya hirdetések után? A random-lista után jön a szerkesztő kedvence, ahova szinte bármi behelyettesíthető, a lista jellegétől függően.

Rádiókban is vannak toplisták, amelyek vagy azokat a dalokat rangsorolják, amelyeket soha, de soha nem játszana le az adott rádió - esetleg az első három helyezett valamelyikét -, vagy pedig az általában játszott száz dalból készítenek tizes vagy huszas toplistát, amelyeket bónuszként a rákövetkező kívánságnapokban/órákban még kérni is lehet, mert olyan jók, hajajj!

Most nem lesz Top5 lista, csak egy ötös válogatás, amelynek számaiban van egy közös pont: a gitárszóló. Nem, nem klasszikus húrtépés, hangkitartás, metálos virtuózkodás vagy művészkedés, hanem olyan kitartott pillanatok, amelyeket néha még a rádió és a tévé is elbír. Amiken lehet szenvelegni, nosztalgiázni a nem is olyan közeli múlton, miközben beterpesztünk az átszellemülés minden vonásával az arcunkon. :) Olyan dalok olyan gitárszólókkal, mint azok az emberek, akiket kedvelünk, de nagyobb körben viszonylag ritkán szólnak meg, akkor azonban valami emlékezetes, a nagyon-ott van-dolgot mondják.

Léggitárt hangolj, jön a szeleksön!

Depeche Mode: Walking in my Shoes

Nem klasszikus rock szám (nem is állítottam, hogy csak rock lesz). Olyan ez a dal, mint amikor előkerül egy egyszer sokat keresett, nem talált, majd elfelejtett tárgy. Váratlanul hangzik fel, általában akkor, amikor olyan hangulatban vagyunk, mint ez a szám maga. Fokozza, ami már amúgy is... értitek. Dave Gahan csak szövegel nekünk a morálról és a tettek súlyáról, aztán az arcunkba nyomja, hogy milyen nehéz az élet, de honnan is tudnánk... pedig tudjuk. Leginkább mindezt az teszi világossá, amikor a végén jön a szóló, vagyis a gitár, hogy letersítsen minket a földre, mint ahogy a szólók szoktak, általában. Rosszabb pillanatunkban ottmaradunk, a menthetőben felállunk és tovább lépünk.

Marilyn Manson: Into the Fire

Ez egyrészt még egészen új szám, másrészt nem játszák a tévék és a rádiók (nem is fogják). Mansont amúgy is pár éve volt menő itthon játszani, azt is max a "trendi" zenecsatornán. Ebben a dalban már nincs semmi keménykedés meg pózolás, a sablonokat meg okosan használták. Eret nem vágunk tőle, abból már kinőttünk, de azért jó előszedni a számot és elszenvedni magunkat a végégig - a szólóig -, mielőtt kirángatnánk magunkat a szarból gödörből. Jeordie White amúgy is jó ok a folytatáshoz.

Prince: Purple Rain
Tegnap ezt a számot két rádióállomáson is hallottam egy órán belül, mikor csatornát kerestem. Mind a kétszer meg is hallgattam, ráadásul az elsőnél a teljes verziót leadták. Prince-t vagy szereted vagy nem, szerintem erre a számra is ugyanez vonatkozik. Itt aztán van minden -  szövegelés, nyavajgás, lehet énekelni, öngyújtózval hajladozni. Otthon meg úgy tenni, mintha mi játszanánk cicanadrágban a fura alakú gitáron a lila esőben. Azt hiszem, ezt mégis inkább Frenknek kéne meghagyni, mert Prince-en kívül egyedül neki áll jól a dalt énekelve hosszú lábakon hajlongani és keserédes dalra fakasztani a hallgatóságot.

Red Hot Chili Peppers: Scar Tissue

Amikor ez a szám a klipjével együtt szól, akkor sokszor legszívesebben beülnék a kocsijukba és elhúznék én is velük a horizont irányába. Persze az sem lenne rossz, ha egyszer inkább ők jönnének el hozzánk, mondjuk koncertezni. Volt idő, amikor egyfolytában a Californication lemez szólt nálam, amiről az egyik legjobb szám szerintem az Otherside, de ha megszólal bárhol a Scar Tissue, azért egyből ugranék az RHCP autójába, és indulnék velük a Nap felé. A szóló végére talán oda is érnénk.

Guns and Roses: November Rain

Kivártuk a reklámot, a műsorajánlót, jön az első! Az első három másodpercben rájövünk, hogy mi ez és vagy elkapcsolunk, hogy nemá-má-megin-mér-ez vagy bedobjuk a cigit meg a pózt és várjuk hogy jöjjön- végre-az-a-rész-ami-olyan-hogy-ááá és bólogatunk. Ez most nem Top5, csak a lista vége. Ha innen nézed, az eleje, ha onnan, a vége.

Itt bármelyik Guns and Roses szám következhetne, ha csak Slash szólóit vesszük. Sok mindent a Gunsról írni nincs értelme, mert szinte mindenki ismeri őket és mindenki nagy hozzáértőként tudja, hogy mekkora alapkövei ők a rockzenének, ma pedig már nem ugyanaz, tök ciki, meg csájnizdemokreszi stb. Nem is kell hozzáértőnek lenni, de még csak kockásinges rockernek sem, hogy tudjuk miért jók a régi Guns számok, és Slash szólói. Van, akinek a Guns persze véget ér a monumentális szimfóniáknál és csak a headbangelés számít, de azt hiszem egyszer mindenkinek eljön az életében az a pillanat, ami megáll, amíg a Slash szólózik egyet. Vagy többet. Még akkor is, ha nem ez a legkedvencebb zenekarunk/számunk a világon és egyetlen toplistának sincs értelme. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.