Bánkitó Fesztivál. Nem tömegrendezvény. De nem is egy rétegkultúra beltenyészete. Hanem sok karakteres szubkultúra dinamikus találkozási pontja. Sokszínű, mert különböző stílusok, rétegek, társadalmi csoportok, népek, vallások és korosztályok kultúrája gazdagítja a programot.

A fesztivál előkészületei már elkezdődtek, sőt, lehetőség nyílik mindenki számára bekapcsolódni a munkálatokba. A Bánkitó Fesztivál ugyanis önkénteseket keres.

Mivel közelít a fesztivál időpontja, ezért a szervezés miatt érdemes minél hamarabb jelentkezni, feladat még van bőven. :)

Amit ajánlunk önkénteseinknek:
- szállás (kemping, korlátozott mennyiségben sátor is)
- reggeli hideg, napközbeni egyszeri meleg étel
- hetijegy (a fesztivál mindhárom napjára érvényes karszalag)
- buli, buli, buli


Amit neked, mint önkéntesnek adnia kell:
- lelkes munkaerő
- megbízhatóság
- pontos munkavégzés

Milyen feladatokra lehet jelentkezni:

ELŐZETES MUNKA:
- szórólapozás, plakátolás, stencilezés - SOS!!!

HELYSZíNI MUNKA
1. takarítás (koncertek után szemétszedés szelektíven)
2. diákszekuriti (bizonyos területek őrzése, jegyellenőrzés, közönségirányítás)
3. forgalomirányítás
4. közönségterelgetés, információ
5. egészségügyi központban segítségnyújtás
6. technikai brigád (pakolás, ásás, fedés, váratlan feladatok) - ez a csapat már a feszt előtt kezdene, és ők napi kettő meleg kaját kapnak, fizikai munkavégzésük végett
7. versenyek lebonyolításában segítség

Önkéntesek jelentkezése itt:
Kökényesi Ágnes
kokenyesia_kukac_gmail.com, vagy +36/20-992-8449

www.tekerjatora.hu
 

Az utóbbi időben sok jó koncert követte egymást, de azt hiszem, a NIN koncertje tette fel a koronát az összes eddigi koncertélményekre.
Mit lehet mondani egy olyan körülbelül két órás este után, amelyet a Pinion/Wish-sel indítottak, a számok egészét pedig mintha a KROQ, az And All That Could Have Been és a Beside You In Time legjobb pillanataiból, tökéletes arányban válogattak volna össze?

A Pinion és a Wish lendülete a koncert egészén át kitartott, semmi nem állíthatotta meg sem a zenekart, sem a közönséget. A lassú és a közepes számok (Something I Can Never Have, Non-Entity, Gone Still, La Mer) éppen úgy ütöttek, mint a tempósabbak (Last, Mr. Selfdestruct, Marc Of The Pigs), a kisebb pihenők után volt idő (levegő már kevésbé) mindig előre és magasabbra ugrálni, anélkül, hogy a küzdőtéren vagy színpadon öncélű zúzás ment volna.

A zenekar az öncélú művészkedés legkisebb nyoma nélkül játszotta a számokat, tökéletes sorrendben, a hangzás pedig minden dalnál rendben volt. Trent Reznor és egész stábjának precizitása úgy volt végig jelen, hogy közben zeneileg a világ egyik legjobb koncertjét élvezhettük egészen közel a zenekarhoz.

Trent Reznor jó érzékkel nyúlt életművének egyes darabjaihoz, míg a Ghosts számait inkább mellőzte, addig a The Downward Spiral dalaival bőségesen bánt, és jókor, jó arányban jöttek a Pretty Hate Machine, a Broken, a The Fragile, a With Teeth, a Year Zero és a The Slip korszak dalai is.

Justin Meldal-Johnsen és Ilan Rubin ha éppen nem hangmintákat vezéreltek, rendesen megadták az alapütemeket, Trent Reznor és Robin Finck szintén multifunkciós szereplései és gitárjátékai pedig tökéletesen kiegészítették azokat.
Robin Finck önmagában pedig talán egy külön bónusz az egész Nine Inch Nails-en belül. Semmit sem bíz a véletlenre, mégis olyan lazán játszik, ahogyan azt tanítani kellene, ha nem belülről fakadna.

A Trent Reznoré és zenekaráé a Corona Radiata, mellyel hosszú időre elköszönt tőlünk és a színpadtól a Nine Inch Nails.

Nine Inch nails koncert, 2009. július 24. Budapest, Syma Csarnok.

Hamarosan...

2009. augusztus 6-8. között vár mindenkit a Bánkitó Fesztivál, aki szeretne elindítani és alakítani egy új nyári fesztivált, hogy olyan legyen, amilyet közösen szeretnénk: laza és igényes. Nem tömegrendezvény. De nem is egy rétegkultúra beltenyészete. Hanem sok karakteres szubkultúra dinamikus találkozási pontja.

 Sokszínű, mert különböző stílusok, rétegek, társadalmi csoportok, népek, vallások és korosztályok kultúrája gazdagítja a programot.
 
Összművészeti, mert átível a műfaji korlátokon. Egymást kiegészítve jelennek meg a különféle művészet ágak: a zene, a tánc, a színház, a fotó, a film, költészet, és mindaz, amit majd ezután fogunk kitalálni - együtt.

Nyitott, mert bevonja közönségét az alkotás folyamatába, átemelve erre fogékony tagjait a „látogató" és a „résztvevő" közötti válaszfalon. A jelenléteddel alakíthatod. És azzal, amit hozzáteszel.

Zöld, mert minden lehetséges eszközzel csökkentjük a rendezvény ökológiai lábnyomát, mert lesznek környezettudatosságot erősítő programok, és mert fogyasztói megoldások helyett az alulról szerveződés és az aktivizmus eszközeivel élünk.


Egy jó fesztivált az emberek teszik azzá, önmagukban és közösségeikben. Meg persze a programok; kultúra, művészet, zene, sport és környezetvédelem. A Bánkitó Fesztivál mindezeket igyekszik a látogatóknak kínálni, s a fesztiválozókkal együtt formálni.


TEKERJ A TÓRA!

Bringás Placc – Kerékpáros Központ
A háromnapos fesztiválon sok mindenre használhatod a bringádat, így jelentkezhetsz Budapest – Bánk Alleycat versenyre és falu-Alleycatre, helyszíni versenyekre, bringás számháborúra. Lesznek bemutatók és civil szervezetek (mkk.hu , zofi.hu , recyclemission.hu) is képviseltetik magukat a biciklizés népszerűsítéséért. A gyerekeket pedig külön programok, így biciklis akadályversenyek és kincskereső alleycat is várják.
 
S*10 koncertek
Bringásoknak (és nem bringásoknak) sokat mondhat az S*10, amely három napon keresztül szórakoztatja majd a fesztiválozókat. Csütörtökön bringás est, Buppával az élen. Pénteken a Fixi4 mulattat, míg szombat este a Faktor Labor gyártja majd a zenéket.

 
WORKSHOP
 
A workshop programjai a fesztiválozók részvételén alapulnak. Az egyes programokra július 20-ig lehet jelentkezni.
 
Instant VJ
A vizuális élményeket a Don’t eat group hozza el. Az Instant VJ workshop neve alatt a véletlen találkozik a kamera lencséjéval, rámosolyog és felköti magát. Egy kamera, kiszámíthatlan feladatok, az egyén és a közeg ütközete. A kompozíció, a ritmus és a hang egységben gondolkodásának lehetősége. Mindenki számára.

Városi Színház
A Városi Színház szelektorai a TÁP Színház a Tünetegyüttes, a Hoppart Társulat, a Budapesti Zsidó Színház, Pályi János és társaulata, illetve Kárpáti István előadásait kínálják a látogatók számára.

Mozgásszínház
Dékány Edit rendező és koreográfus szomorú gondolatokat készül vidáman eltáncolni. Mint egy darab vakolat, ami mindig mindjárt lepottyan. „Álmodozók, részegesek, sérültek és Down szindrómások között érzed otthon magad. Miért van ez? A nagy művészkedés miatt, amit évek óta csinálunk? Meglehet, hogy ezért jelent néha problémát felszállni még a villamosra is?”

Cigánylabirintus
Szintén mélyebb kérdéseket feszeget a Cigánylabirintus, melynek célja, hogy a résztvevők saját élmény gyakorlatokon keresztül érzékenyebekké váljanak az egyéni, a csoport és társadalmi szinten is működő előítéletekre, hogy ráirányítsa a figyelmet az ebből fakadó társadalmi sztereotípiákra és előítéletekre.  Labirintus vagy útvesztő? Attól függ, megtalálod-e a kijáratot. Ebben kíván segíteni Szabó Mónika és az Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központ.

Slam Poetry Budapest – Bank Slam
Vannak, akik inkább szövegelni szeretnek, az ő számukra tesznek kísérletet a Slam Poetry Budapest szervezői Bánkon, hogy még közelebb hozzák egymáshoz a slamet művelő és a kedvelő arcokat három workshop keretében, három napon át. Hogy a szavak ereje ragadjon magával.


További fellépők:
Másfél feat Gaya (Deti Piacasso) * Dresch Mihály és Kardos Négyes * Zuboly * Ágoston Béla és a Gabona * Smárton Trio+I * Pop Ivan * Nomada * Hagescher * Santa Diver * S10 * Rutkai Bori és a Specko Jedno * Bankos és Norba


Jelentkezés a workshop-programokra, minden információ a Bánkitó Fesztivál honlapján:
www.tekerjatora.hu

További infók:
www.myspace.com/bankito
http://www.nogradimagazin.hu/news.php?action=show&id=86
http://www.prokontra.hu/content/view/1718/2/

Bánkitó Fesztivál. Bánk, 2009. augusztus 6-7-8.

Egy francia rockmagazin 2009. júliusi számában jelentetett meg egy interjút, mely Jeordie White-tal, illetve Marilyn Mansonnal készült, még a soproni koncerttel lezárult európai turnéjuk kezdetén.

Marilyn Manson visszatért régi jó bartájával, Twiggy Ramirezzel. A páros elkészítette a megváltás lemezét, a „The high end of low”-t. Twiggy, aki ma már hivatalosan is a zenekar gitárosa, Párizsban válaszolt kérdéseinkre.
Pár nappal a MM-nal készült telefonos interjúnk után találkoztunk Twiggy-vel (aki már nem szívesen használja a Ramirez becenevet) egy elegáns párizsi hotelben. MM-nal ellentétben a gitáros inkább egy zárkózottabb és visszafogottabb ember. A zenéről beszélni nem egy természetes dolog számára, még kevésbé, amikor személyesebb témák merülnek fel. Nagyon kedvesen válaszolt kérdéseinkre, az időeltolódás és az előző éjszakai buli okozta fáradtság ellenére is. „Boldog vagyok, hogy visszatértem, hogy zenélek, hogy itt lehetek Franciaországban és hogy bajba keveredhetek.” – viccelődött, majd folytatta. „Megmondanád milyen nap van és hány óra?” Ez a találkozó ígéretesnek bizonyul!
 

A MM-ba történt visszatéréséről:
JW: Fáradt voltam azt a zenét játszani, ezen kívül új dolgokat akartam felfedezni. A szíven többé már nem volt benne. Megszakítottuk kapcsolatunkat, csak hogy újra megtalálhassuk önmagunkat. Tudtam, most van itt az ideje számomra a visszatérésnek,  mint ahogy visszagondolok azokra a napokra is, amikor jobb volt nekem távozni. Minden nagyon természetesen történt. Adtunk magunknak egy lehetőséget, találkoztunk egy hotelben és beszélgettünk. E-mail-eket váltottunk és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Végül végre megkérdezte, hogy dolgoznék-e a következő albumon és én beleegyeztem.

MM: Volt idő az életünkben, amikor szükségünk lett volna egymásra, mint jó barátokra, de nem voltunk ott egymásnak. Az igazság az, hogy magam is cserbenhagytam a múltban. Könnyebb számomra kifejezni az érzéseimet idegeneknek mint azoknak embereknek, akik közel állnak hozzám, szóval számukra nehéz lehet megérteni engem.

MM-nal való kapcsolatáról:
JW: Négy évig nem álltunk kapcsolatban egymással. Azóta közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha, és jóval könnyebb együtt is dolgozni, mert most már értjük, hogyan működik a másik. Azt hiszem, sokkal inkább koncentrálunk arra, amit csinálunk. Azt mondja, úgy tekint rám, mint az ő kis testvérére, mert ő idősebb nálam, de azt hiszem gyakran felcseréljük ezeket a szerepeket (nevet). Azt hiszem azonban, éppúgy odafigyelünk egymásra, ahogyan a testvérek szoktak.

A „The High End of Low” készítéséről:
JW: Nem voltam nyomás alatt, mikor írtam ezt a lemezt, jól éreztem magam és a dolgok természetesen jöttek. Mostanában jóval könnyebb számomra zenét írni. Régen inkább erőlködtem. Most már könnyeben jön, áramlik. Nem erőltetheted a kreativitást, véleményem szerint a dolgok maguktól jönnek. Nem tettük ki magunkat semmilyen elvárásnak. Elkezdtük írni amikről azt gondoltuk, valamerre feltétlenül visznek bennünket. A dalokból, amelyeket írtam, megtartottuk azt a tizenötöt, amelyek a legjobban illeszkednek a lemezre. Egyszerűbben, minden zenét három hónap alatt írtam, másfél évvel ezelőtt, Manson írta a szövegeket és Chris Vrenna csinálta a programozást. Néha csak daltöredékeim voltak és Chris illesztette össze őket egy önálló számmá.

MM: Az írási szakaszban, ami novembertől a szülinapomig, januárig tartott, mélyponton voltam. Ez a lemez a kétségbeesés és a zavar érzésével kezdődik, és aztán a kötödés elvesztésének dühével folytatódik. Azután ez szarkasztikussá válik, miközben próbálja elrejteni a szégyenemet, és nem érti, mit tehetnék, hogy megváltoztassam a dolgokat.
Az album dalai olyan sorrendben állnak, amelyben íródtak, ugyanolyan sorrendben, ahogy az események történtek az életemben. A születésnapomon rájöttem, hogy nem tudok többet úgy szeretni, mint ahogy azt a múltban tettem. Nem akarom megismételni a hibákat, amelyekről az album első dalai szólnak. Nem akarok újra szerelmi kísértést, reményt vagy gyengeséget. Nem vagyok ugyanaz a romantikus személy, aki azt gondolta, mi lehetünk Rómeó és Júlia. Ez egy hülyeség volt, azt mondtam magamnak, nem engedhetek meg magamnak hasonló történéseket, ledobtam a szárnyaimat és megpróbálok felnőttebb és morálisabb lenni.
Ez a lemez a megváltást szimbolizálja, egy történet, amely egy új, modern korszak bevezetője.

Az új album zenei irányvonaláról:
JW: Nem hiszem, hogy a THEOL közel áll az Antichrist Superstarhoz, vagy bármelyik más Marilyn Manson albumhoz. Ez a természetes fejlődése annak, ami a Holy Wood után történhetett. Nem tudom hogy az emberek miért akarják meggyőzni magukat, hogy ez az album közel állhat az Antichrist Superstarhoz, pontosan annyi a hasonlóság, hogy újra együtt játszunk. Akárhogy is, nem volt célunk valami hasonlót készíteni. Kevesebb riff van a lemezen, azelőtt tíz gitártémát vettünk fel és most már csak egy-kettő van. Itt a dalok folyamatosak.

A zenei hatásokról:
JW: Amikor dalokat írok, nem akarom hogy befolyásoljanak a rossz emlékeim, csak azok a zenék, amiket szeretek. Megértem, hogy MM használja a személyes tapasztalatait a dalszövegírásnál, de a zeneszerzésnél ez nem szükségszerű. Én az öröm miatt zenélek és azért, mert szeretek alkotni, szóval nem szeretném, hogy ez valami boldogtalan és sötét dolog legyen.

MM: Olyan filmeket néztem, mint a The love machine, amelyeket idekapcsolhatok. Ez az album olyan, mintha egy olyan filmet csinálnál, amiben egy nő próbál elcsábítani egy sorozatgyilkost. Van egy szobám, amiben festeni szoktam. Ez jobban inspirál, mert ez egy olyan hely, ahol együtt lehetek a gondolataimmal, amelyeket felírok a falakra. Akik pedig bejönnek a szobámba, láthatják őket és azok sötétebb oldalát. Ez a lemez szó szerint pozitív, mert a megalázás annyira önpusztítóvá és frusztrálóvá válik, hogy végül megtalálod magad újra. A saját átalakulásomat választottam.

A Four Rusted Horses című számról:
JW: Ez egy régi szám volt, melyet a Goon Moon-nak írtam, de eltettem, és egy nap elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit írhatnék és azt mondtam magamnak, ez a dal nagyon jól illik MM-hoz. Az Arma...-...Geddon–t szintén a MM-ba való visszatérésen előtt írtam, hét évvel ezelőtt. A zene az együttműködésről szól és ezek a dalok a MM-hoz kötődtek, ezért tudatosan döntöttem úgy, hogy nem használom őket a Goon Moon-ban.

A Goon Moon-ról:
JW: Jelenleg csak a mostani MM albumra és a turnéra koncentrálok. De remélem, ha véget ér a THEOL időszaka, egyszer felvehetünk egy új Goon Moon albumot. Ezt mindenképpen szeretném. Őszintén szólva, azt hiszem, könnyen meg tudom oldani, hogy mindkét zenekarban benne legyek, szóval én nem aggódom a Goon Moon jövője miatt.

A MM új basszusgitárosáról:
JW: A neve Andy Gerold, Billy Howerdel (A Perfect Circle gitárosa) új zenekarának, az Ashes Divide tagja. Sosem hallottam róla, mielőtt csatlakozott volna hozzánk, de őt ajánlották számunkra.
Annak ellenére, hogy Chris dobolt a lemezen, Ginger játszik majd élőben. Így Chris a billentyűsünk lesz. Ami engem illet, én mindig gitároztam és a basszus-témákat játszottam az előző lemezeken, amelyeken dolgoztam. De amikor MM felkért, hogy most gitározzak, azonnal beleegyeztem, mert ez a kedvenc hangszerem.

Az új külsejéről:
JW: Amikor idősebb leszel, az ízlésed változik, kipróbálsz új dolgokat. Biztos nem akarok többé bizarr ruhákat viselni, mert megváltoztam. Túl öreg vagyok, hogy ilyen ruhákat hordjak! A színpadon is elegánsabb és komolyabb ruhákat fogok viselni.

Három utolsó szó:
JW: Marilyn Manson őrült, agyafúrt és részeges, de én már csak így szeretem!
 

Az eredeti interjú itt olvasható:

Rock One Mag Issue 56 – The Rise and Fall of Twiggy Stardust (by Noemy Langlis) (July 2009) http://www.rockonemag.com/

Angol fordítás: http://basetendencies.com/press/RockOne56.html

Magyarra fordította: PHM.

A Nine Inch Nails összes eddigi, időrendben megjelent lemeze tükrözik Trent Reznor alkotói munkásságát, korszakait. Annál is inkább így van ez, hiszen a Nine Inch Nails maga Trent Reznor, a kezdetek óta. Noha a stúdiómunkálatok során gyakran segítették őt alkotótársak, illetve a turnék soránmindig más-más felállású kísérőzenekar támogatta, a NIN agya, szíve és motorja Trent Reznor.

A kezdetektől a jelenkorig csaknem 20 év telt el. Ez idő alatt Trent Reznor több oldalát megismerhettük, mint zene- és dalszerző, énekes. Szerepet vállalt David Lynch Lost Highway című filmjének zenei munkálataiban, illetve a Quake számítógépes játék hangjait és zenéjét is ő készítette el. Három évvel ezelőtt megjelent lemeze párhuzamos valóságjátékkal kísért promóciójának kitalálásában is aktívan részt vett, jelenleg pedig kiadóktól függetlenül teszi közzé mindenki számára ingyenesen letölthető, illetve fizikai változatban megvásárolható lemezeit.

A Nine Inch Nails eddigi története több nagyobb korszakra bontva kerül most bemutatásra.

A korai évek (1989-1991)

A Pretty Hate Machine (1989) (demóverziója a Purest Feeling című bootleg lemez) az első lemez, amely a kezdetekben megalapozta a NiN kultuszát. A rajta található számok ma is hivatkozási pontok, illetve a koncertek elmaradhatatlan részei. Ez a lemez az első bizonyítéka annak, hogy érdemes volt Reznornak a stúdió karbantartási munkái után esténként elkészítenie első zenei felvételeit.

Az analóg hangzást a Broken (1992) című lemez kezdte egyre nyersebbre cserélni. Az innen folytatódó utat ezután torzított gitárok, a turnékat ön- és hangszerpusztítás kíséri. Bár a Wish című klasszikus Grammy-díjat is nyert, a Broken lemezhez készült kisfilmek nem láthatóak a zenecsatornákon, a videómegosztókon pedig többnyire korhatáros hozzáféréssel tekinthetőek meg.

A Spirál csavarodni kezd (1994-1995)

A The Downward Spiral (1994) lemez felvételeinek körülményei, az album számai és az azt követő Self Destruction turné is emlékezetes pillanatokkal teli.

A TDS a Manson család által meggyilkolt Sharon Tate házában, a Trent Reznor által kiépített stúdióban készült. A lemezen található dalok az ön/pusztítás, az önuralomvesztés, a drogok és erőszak témája körül haladnak lefelé egy spirálban. Trent Reznor személyes benyomásai és tapasztalatai lemezeinek szerves részét képezi, ez az album azonban különösen érzékeny területeket karcolgat.

Törékeny és tevékeny (1999 – 2000)

A The Fragile (1999) duplalemezes kiadványként a már megismert Nine Inch Nails mellett egy új irányt is mutatott. Letisztult, erősen hangszerelt, illetve akusztikus és instrumentális dalok adják meg az album ívét, Reznor hangjával vagy éppen anélkül. A lemezbemutató The Fragility Tour felvételei végül az And All That Could Have Been című dvd-n kerültek kiadásra – Rob Sheridan művészeti vezetésével –, kiegészítve a Still című akusztikus lemezzel.

With Teeth és Year Zero (2005-2007)

A [With_Teeth] (2005) lemez a felszámolt magánéleti válság és a torzított effektek mellett már több populárisabb hangból is táplálkozik. Ez a lemez a mai napig megosztja a közönséget. Számos kritika a NiN hanyatlását prognosztizálta.

Míg a zenekar turnézott, nagy meglepetésre megjelent a Year Zero (2007) sorlemez, melyet egy párhuzamos valóságjátékkal vezettek fel. Ez az album szintén nem hozott osztatlan sikert, noha a közzétett, szabadon remixelhető dalok sávjai az egyes track-ek kidolgozottságáról tanúskodnak.

2007-ben régi és új dalok is felsorakoztak azon a setlisten, amelyről a zenekar akkori felállásában a Sziget Fesztiválon játszott. A turné amerikai állomásain rögzített felvételei a Beside You In Time DVD-n láthatóak.

Ghosts I – IV

A Ghosts I – IV (2008) egy teljes mértékben újszerű lemez, mely, mint neve is mutatja, négy részből áll. Az első kilenc szám ingyenesen letölthető, míg a komplett kiadvány a weboldalon keresztül megrendelhető. Az egyes számok rövid, ének nélküli szerzemények, melyeket egy film kísérőzenéjéhez szoktak hasonlítani. Maga Trent Reznor meg is hirdette a The Ghosts Film Festivalt. Ennek keretében bárki készíthetett és feltölthetett saját videókat, a Ghosts zenei aláfestésével.

Fények az égbolton (2008 - )

A Nine Inch Nails legutóbbi lemezének címe The Slip (2008). A nagylemez teljes hosszában ingyenesen letölthető a zenekar weboldaláról.

Ez a kiadvány a Year Zero folytatása, habár felépítésében mégis más. Mindössze tíz számot tartalmaz, mégis egy teljes utazást ad a rock zene és az elektronika találkozási pontjaiban, a zaj és a csendesség hullámaiban.

Tér az újraértelmezés számára

Trent Reznor nagy hangsúlyt fektet az egyes dalok illetve lemezek újraértelmezésére. Így született meg a Broken lemez Fixed lenyomata, a The Downward Spiral a Further Down The Spiral kiadványain csavarodik tovább, míg a The Fragile a Things Falling Apart-on értelmeződik át. A

Year Zero dalait a Y34R23R0R3M1X3D című lemezen hallhatjuk másképpen. Trent Reznor saját maga illetve más zenészek mellett teret ad a rajongók számára is a dalok újragondolásának. Ezért is jött létre a remix.nin.com portál, ahol elérhetőek a NIN-dalok sávokra bontva, illetve lehetőség nyílik az elkészített munkák feltöltésére és közzétételére is.

Rengeteg egyéb kezdeményezés köthető Trent Reznor nevéhez, melyek mindegyike megtalálható és elérhető a nin.com weboldalon keresztül.

A Nine Inch Nails 2009. július 24-én Budapesten ad koncertet, Wave Goodybe búcsúturnéjuk keretei között.

A Nine Inch Nails hivatalos weboldala:

http://nin.com

A NIN-turnék blogarchívuma:

http://ninblogs.wordpress.com/

Marilyn Manson koncert – Sopron, Volt Fesztivál

Európai turnéjuk utolsó állomása volt a soproni koncert, ezért gondoltam, hogy már hajtja őket a honvágy, mennének haza, ugyanakkor abban is bíztam, mivel hogy utolsó buli, beleadnak mindent. Így is lett. Sok jó koncerten voltam már, de ez azt hiszem bekerül a top hármas vagy top ötös listába, egész jó helyen.

A setlistet pedig mintha csak nekem állították volna össze, mondhatni az összes kedvenc számomat eljátszották. A hangzás pedig fesztiváloktól szokatlan módon végig nagyon ott volt.

Bevallom, kicsit csaltam, mert bár Marilyn Manson koncertre mentem, mégis igazán Jeordie White (Twiggy Ramirez) játéka érdekelt.

Volt bennem egy félelem, hogy az egész koncert maga egy luxushakni lesz, és ez akkor sem múlt el, mikor délben az egyik színpad szélére felpakolt láda oldalára ragasztott setlistről leolvastunk néhány számot. Azt láttuk, hogy az első kettő a Four Rusted Horses lesz, a második a Pretty as a... és valahol a műsor közepén lemegy az Arma...-...Geddon is. Tehát semmivel sem lesz másabb vagy hosszabb a koncert menete, mint amit az eddigi koncertmenetükről tudni lehetett.

Európai turnéjuk utolsó állomása volt a soproni koncert, ezért gondoltam, hogy már hajtja őket a honvágy, mennének haza, ugyanakkor abban is bíztam, mivel hogy utolsó buli, beleadnak mindent. Így is lett. Sok jó koncerten voltam már, de ez azt hiszem bekerül a top hármas vagy top ötös listába, egész jó helyen.

A setlistet pedig mintha csak nekem állították volna össze, mondhatni az összes kedvenc számomat eljátszották. A hangzás pedig fesztiváloktól szokatlan módon végig nagyon ott volt.

Az az aggodalmam is elmúlt, hogy Manson megint csak visítozni és pózolni fog, énekesi minőségét pedig ott felejti valahol az általa igényelt különleges, fekete WC-papíros öltözők valamelyikében. 

Marilyn Manson azonban hozta a formáját, hol elölről, hol hátulról mutogatta azt, volt füstgép meg villogó fények, amiben pózolt persze, de énekelni sem felejtett el.

Mindez, úgy gondolom mégis kevés lett volna, ha Jeordie White nincs ott fent a színpadon. Igaz ugyan, hogy a visszatérésével készült új lemez inkább közepesnek mondható, mint kiemelkedően jónak, ezen a koncerten azonban egyértelműen  megbizonyosodhattunk arról, Brian Warner szerencsés, hogy olyan zenésztársa van, mint Jeordie White.

A korábban basszusgitárosként, most gitárosként szereplő Twiggy lazán lejátszotta Mansont a színpadról. Bár együtt zenéltek, Jeordie White jelenléte hihetetlen erős volt a színpadon (számomra szuggesztívebb volt, mint Mansoné).

Ez már az első pillanatokban kiderült, mikor a koncert kezdete előtt nem sokkal leeresztett óriási lepel füstbe borult és az első hangokkal együtt megjelent egy kalapos-köpenyes alak, a színpad jobb oldalán. Aki később már csak köpenyben, majd hosszú kendőben, végül csak úgy, klisék nélkül játszott, végig, teljesen átszellemülten.

Zavarba is jöttem, ugyanis Jeordie-t nem csak hallgatni, de nézni is szégyentelenül jó.

Sok ember számára Slash, Robin Finck vagy Roger Waters,  Jimmy Hendrix, Steve Vai, Joe Satriani a gitáristen. Számomra pedig Jeordie White, még akkor is, ha a felsoroltakhoz képest kevésbé technikás vagy virtuóz. Mégis tud valamit, ami miatt bár szívem szerint végigugrálnám a koncertet, mégsem lehet, mert akkor nem látom ahogy játszik.

A műsor

A nyitó szám a már említett és a lemezen talán kissé túljátszott Four Rusted Horses volt, ami itt sem volt rövidebb, unalmasnak mégsem nevezhető, már csak azért sem, mert végre megjelent a zenekar.

A puskázott setlist eddig bejött, jött a Pretty as a..., amire ugyan mocorgott a tömeg, de az első igazi megmozdulás a Disposable Teens riffjeire tört ki.

A We’re from America alatt én egy kicsit „megültem”, valahogy nem győzött meg Manson, amikor azt kiabálta, hogy ők Amerikából jöttek. Amúgy pedig oda is tartanak, mert ott folytatódik a turnéjuk.

Közben láthatóvá vált a háttérgrafikában a villámos logó, de jobb volt egyébként még mindig Jeordie-t figyelni és hallgatni a Hate Anthem-et, a Love Songot és egyszerre ugrálni meg kiabálni azArma...Geddonra, az összes többi emberrel.

Jól is jött a könnyedebb Leave a Scar, ami alatt reflektorfényben szerepelgetett Manson saját ironikus alakjaként. Szóval a lazítás után a Rock is Dead jött, ami olyan volt, hogy azt itt sajnos nem írhatom le, de a lényeg, hogy szerintem mindenkinek alá tett.

Ez pedig még mindig nem a katarzis volt. A The Dope Show, az volt az egész koncert legjobb pillanata. Legyen bármilyen is a teljes koncert, ez a szám önmagában mindent vitt. Otthagyott egy nyomott bennem, olyan volt, amit már rég éreztem egy koncerten. Azt hiszem, ez nem csak az én arcomon látszódott, talán többen is így lehettek vele. Egyvalakiről biztosan tudom. J

Örültem a Great big white world-nek is, itt ismét üzenetek következek a nagy fehér dobozból, amiből végül előugrott Manson a maga fényrúdjával. Kissé felemásra sikerült a körítés, de nem is ez a lényeg, jobbra Jeordie még mindig a Dope Show utáni átszellemültségében tolta.

A Wow-ot a koncerten is átugrottam, mint ahogy a lejátszóban szoktam.

A Sweet Dreams-nél pedig megint jött a dilemma, hogy ugráljak vagy tátott szájjal bámuljak. Honnan tudtam volna, hogy Hell outros őrület helyett lesz valami egészen más, a mikrofonnál pedig valaki egészen más. Merthogy a R’n’R Nigger alatt Jeordie egyszer csak elhagyta a méterszer méteres területét a színpad oldalán, a gitárját odaadta Mansonnak, hogy ő mit ügyködött rajta, azt nem tudom, mert nagyjából megint jött a szuggesszió; Jeordie fel-alá mászkált a színpadon, a mikrofonba énekelve. Aztán egy laza gitárfutamot nyomott a Manson nyakában lógó gitáron.

Itt már úgy voltam vele, hogy nekem mindegy ez után mi jön. Beállt a hatásszünet, hogy visszatérjenek két ráadásszámmal - If I was your Vampire és The Beautiful People –, csodás közönség voltunk, mondjuk utóbbi szám hatására egyáltalán nem volt nehéz. Ahogy a forgatókönyvben benne van az ilyenkor adja magát, közönségénekeltetés, tapsoltatás, minden volt a végére. Meg zúzda, hogy még jobban örüljünk.

A végén pedig kiosztották a szuveníreket – vizespalackokat, pengetőket, dobverőket, a zenekar pedig elindult haza.

Marilyn Manson koncert. Sopron, Volt Fesztivál. 2009. július. 4.

Hetekig azon gondolkoztam, hogy eladom a jegyeket és nem megyek el a koncertre. Az elején még nagyon vártam, még lógtam is, hogy megvegyem a jegyeket, aztán - főleg az új lemez után - elbizonytalanodtam, hogy menjek-e a koncertre. Nem is volt bennem semmi izgalom vagy várakozás, de aztán tegnap reggel megérkezett és a kezdésig bennem is maradt. Aztán a koncert alatt hasonló folyamat játszódott le bennem. Nehezen indult, de annál jobban sikerült a Good Evening, Budapest.

Gondolom rajtam kívül legalább százan leírták már, hogy hiányolták a Dave Gahan és Martin L. Gore klónokat (Andy Fletcher klónokat önmagában soha senki nem szokott hiányolni) a közönség soraiból, valamint százötven szerepet és hangulatot adtak az esőnek és ki felmenti, ki pedig leírja az egész zenekart.

Én inkább másról írnék. Gahant, Fletchert vagy Gore-t pedig nem írnám le. A hangulatot meg még nehezebb lenne. Nem is szeretném, nem is tudnám. Azt viszont megpróbálom, milyen volt nekem az ötödik sorban, ugyanott, mint három évvel ezelőtt.

2006 óta sok minden változott, a zenekar, a közönség és én is. Őszintén szólva kevesebb Depeche Mode lemezt hallgattam az utóbbi időben, az új albumuk pedig nem tetszik. Reméltem is, hogy nem játszanak majd sok számot a Sounds of the Universe-ről.

Ez kilenc körül kiderült, addig pedig két előzenekar is játszott. 

Az első zenekarról a tavaly téli Front 242 koncert előzenekaros képei ugrottak be, csak most két srác ugrált a színpadon eszeveszetten, ipari zenét nyomva. Sajnos nem tudom, kik ők, ott a helyszínen azt hallottam, a Rotor. Aki tudja, kommentben írja meg!

Nyugtatni a Zagar jött, vagyis elnézést, ráhangolni a Depeche Mode-ra. Igaziból ez megint csak más hangulatot hozott, mint akik után és előtt játszottak.

Tudom, Zagart sokan nem szeretik, de még többen vannak, akik igen, én valahol a kettő között vagyok. Egyszer nagyon beteg voltam, hetekig ki sem mozdulhattam otthonról, akkor jött ki a Local Broadcast, úgyhogy éltem a helyi sugárzás lehetőségével, nagyjából 0-24-ben ez a lemez szólt. Jártam többször a koncertjükön is, meg tavaly is és idén is. 

Nem lettem végül Zagar-rajongó, minden koncertjét végig ugráló és bólogató valaki, csak öt percig tudok igazán megmozdulni a zenéjére, de akkor tényleg. A maradék időben pedig állok és hallgatom milyen tehetségesek és hogy élvezik, amit csinálnak.

Ezt most pedig kiegészítettük a büfében történt sorbanállással is. Egy pultosra két sor jutott, a számlát íróra így legalább négy vagy hat sornyi ember. 

Szóval Zagar egyik fele a büfézéssel ment el, a másik pedig a "mosdóknál" való sorbanállással.

Zagar végére visszaértünk, elfoglaltuk a helyünket a színpad előtt és élveztük, ahogy liftezik a tüdőnk és száll a hajunk a túlvezérelt basszustól és lábdobtól. Ettől eltekintve minden nagyon jó volt.

Kilenc előtt áthangszereltek a road-ok, közben lehetett diszkózni, topogni a ritmusra. Kihagytam, de az izgalomtól sem topogtam. Azt gondoltam, kilenctól negyed tízig csak szivatnak minket, negyed után pedig nagy kegyesen színpadra lépnek, hogy közel két órára megőrüljünk. Meglepetésemre azonban ezt már kilenckor elkezdhettük.

Az In Chains-szel nyitottak, aztán jött a Wrong és a Hole to feed, maradt a belsőszerveket szaggató hangzás, viszont legalább az új album számait rövidre zárva ledarálták.

Aztán nem kellett türelmetlenkedni, hogy lesz-e vagy sem és ha igen, mikor, elkezdték játszani az egyik legjobb számukat. Walking - náluk csak így van a setlist-en, nekünk pedig Walking in my Shoes, kőkemény magunkra ismerés.

A szám végén odatett a belépő gitár, Martin Gore pedig a fényben szólózva 20-30 évet fiatalodott a szememben.

Jött a középtempós szám, az It's no good, ami sokszor legalább úgy odatesz, mint némely agresszívebb zúzda.

Végül adtak egy esélyt az ugrálásra a Question of Time-mal, amit a Precious-sal és a Fly on the Windscreen-nel lehetett levezetni.

Majd sörrel, a Jezebel és a Question of Time (Martin Gore) számok alatt, esetleg még a Come Back és Peace is belefért, bár kérdéses, hogy ez a három-négy szám is elég volt-e a sorrakerüléshez a büfében. 

Nem is baj, ha nem volt semmi a kezünkben, úgyis vagy kiborult volna - jó eséllyel magunkra - a levegőben kalimpálva, másrészt pedig a benne lévő víz arány az eső miatt jelentősen megnőtt volna.

Így aztán a fentebb említett "szünet" után lehetett énekelni régebbi számokat a szabad ég alatt a szakadó esőben, például az In your room-ot és az I feel you-t.

Nagyon örültem a Policy of Truth-nak, de az emberek még jobban az Enjoy the Silence-nek, kihagyhatatlan lett volna, mint a Never let me down alatt a kötelező koreográfia, az egész stadion jobbra-balra integetett magasra tartott karjaikkal, ami úgy láttam, nagyon bejött a zenekarnak. Tulajdonképpen jól jártak velünk, jó közönség voltunk. Mindenki várta őket, udvarias sikítozással köszöntünk, amikor megérkeztek, integettünk, amikor akarták, a férfiak örültek a csajos képeknek, a nők pedig veszetten figyelték Dave Gahan csípőmzgását a színpadon és a kivetítőn. 

Azt hiszem, most jött el az ideje annak, hogy kitérjünk magukra a tagokra, mert ilyenkor azt is kell, különösen ha még aktualitás is adódott, vagy csinált a média és a marketing, még akkor is, ha emberi dolgokról van szó.

Dave Gahant megműtötték, hetekig beteg volt, úgyhogy én nem is vártam, hogy majd egész este vonaglik meg pörög a színpadon. Ehhez képest egyszer azért bepörgött, be is szédült, azt hittem bezúg a doboshoz. Hallottam, hogy egy ember mondta a másiknak, hogy Bécsben elég visszafogottan énekelt, ehhez képest itt jó formában volt. Szerintem jól nyomta, főleg ahhoz képest, hogy más inkább talán még otthon pihent volna, ő viszont leadott egy komplett koncertet.

Andy Fletcher egy nagy kérdőjel az emberek számára. Azt hiszem, eget verő butaság dísznek nevezni, mert egy csomó hangot és programot ő kapcsol be-ki, vezérel. Ha őshangkáosz lenne a színpadon, szerintem sokan rájönnének, miért van ő is a zenekarban.

Martin Gore zseniális, szeretem, amikor beleéli magát a számokba. Gitáron általában úgy játszik, mint a cövek, de szerintem nagyon jó zenész és énekes.

Peter Gordeno (zongorista) megint nagyon jó közreműködő volt, Christian Eigner (dobos) pedig nagyon ott volt, csak azt sajnáltam, hogy túlvezérelték a dobot.

A hivatalos szünet után következett a ráadásblokk, a Stripped-del, ami nagyon jó szám.

Gyerekkorom egyik nagy slágere a Master and Servant volt, akkor még azt sem tudtam, ki és mi ez az egész, csak hogy hol magas, hol mély hangon nyomják hogy "itszalot-itszalot" és hol ez, hol az az ember villan be a tévében. Később persze képbe kerültem az egész számmal, most viszont először alig ismertem meg. Ez is olyan szám lett, amibe beletettek egy csomó basszust meg "panóparti-hangulatot", végül azt sem tudtam, hogy ez vicc-e vagy tényleg komoly? Bónuszként Dave Gahan sem énekelt, akkor már az sem volt világos, hogy a hangja ment el, vagy a mikrofonja romlott el, szóval csak pislogtam magam elé a szám alatt, mint gyerekként a tévé előtt.

Akár még lehetett is volna egy utolsót ugrálni erre a számra, mint 2006-ban a Photographic-ra, de nem így lett. Utolsót végül a Personal Jesus-ra ugráltam, de előtte még eljátszották a vörös lámpás Strangelove-t, amelyik dalt három éve hiányoltam. Szóval a végén ezer meg ezer "ricsárdtácsmikat" kiabáltak, közben alig láttam ki a vizes-párás szemüvegem mögül, ami már úgyis mindegy volt, a hangulat végül nagyon jóra sikerült.

Hasonlóan a három évvel ezelőtti koncerthez, Martin Gore és Dave Gahan duett-tel ért véget a koncert, de most maradtak a kifutón, összebújás nem volt, viszont egy jól eltalált Waiting for the Night igen, amihez jól passzolt az eső. Közben a csíkos sapkás Anton Corbijn elment a büfék felé, miután elvégezte dolgát és egy csomó felvételt csinált a Depeche Mode-ról.

Életem eddigi legjobb koncerjeinek egyike még mindig a tavalyi Nick Cave and the Bad Seeds koncert volt, az ötös skálán 10-es. A mostani Depeche Mode koncert ötös skálán szigorúan négyest kapna, viszont azt mondom, ötös. Minden jól működött, mindenki megkapta, amit akart, bónuszként pedig még jól is éreztem magam.

Night of the lotus eaters, Dig, Lazarus, dig!, Tupelo, Todays lesson, Red right hand, Your funeral my tribute, Midnight man, The mercy seat, Deanna, Lie down here, Moonland, The ship song, We call upon the author, Papa wont leave you henry, More news from nowhere. Csak néhány szám a kezemben tartott budapesti setlistről, a ráadások nélkül.

Mindig azon gondolkoztam, hogy milyen jó dolga van azoknak az újságíróknak, akik eljutnak különböző koncertekre. Utána pedig nem épp könnyedén megpróbálják visszaadni, milyen is volt a látott-hallott koncert, az olvasók nosztalgiázását, vagy éppen szívfacsaró pillanataikat megteremtve. Milyen szavakat használhatnának, hogy visszaadják a koncert hangulatát, kerülve a közhelyeket... Azt hiszem, erre most sem fogom megtalálni a választ. Amit írhatnék, az pedig hirtelen felindulásból elkövetett nyomdafesték nem tűrése lenne.

Nick Cave and the bad seeds. Nick Cave egy teljes ember a színpadon. Becsülettel végig énekelte a számokat, a közönséggel együtt, mielőtt s miután kapcsolatot teremtett velük. Velünk. Kapcsolatot a hangjával, megjelenésével, a hangszerek által, amiket megszólaltatott és a hallgatóságnak szánt szavaival. A Bad Seeds pontosan játszotta az ütemeket, ütötte a dobokat (egy rózsaszín és egy fekete felszerelést), négy gitár szólt tökéletes együttállásban, pontosabban pendülésben, olykor hegedű is rásegített ahhoz, hogy teljessé tegye Nick Cave önmagában is egyedülállónak mondható, hallható megjelenését. Öltöny, ing, bajusz, csörgődob, gitár és zongora. Emellett pedig minden más, megfogalmazni nehéz benyomás, amit Nick Cave énekhangja és megjelenése közvetített.

Másfél óra rock'and'roll, plusz a ráadás, és minden, ami a Nick Cave And The Bad Seeds. Ez késztette énekre, táncra a szép számban összegyűlt közönséget. Feltételezem, senki sem távozott elégedetlenül. Rengeteg, nagy múltú és örök jelenű dal akkordja és üteme szólalt meg olyan erőteljesen, hogy a fejek, a kezek, a lábak és lelkek nem maradtak nyugton. Legfeljebb akkor, mikor a mellette álló ember karjaiba borult, például az est egyik záródala, az Into my arms alatt, Nick Cave zongorakíséretében.

Kortalan zenészek, kortalan előadó, kortalan dalok, maradandó koncertélmény Budapesten - és annál is több.

Volt régen egy blogom, amikor megszüntettem, gondoltam, egyszer talán lesz másik.

Most már van.

Koncertbeszámolók, zenekari-előadói leírások, esetleg "hírek" és zenével kapcsolatos videók lesznek a blogon. 

Néhány írás már régebbi.

Az írások nagy része szubjektív.

PHM = Pretty Hate Machine.